Már az emberiség hajnalán is használtak különböző légzéstechnikákat vallási és gyógyító célokra. Az ősi és iparosodás előtti kultúrákban a lélegzet és a légzés nagyon fontos szerepet játszottak a kozmológiában, a mitológiában és a filozófiában, s ugyanakkor a rituális és spirituális élet fontos eszközei voltak.
1. A légzés és lélegzet
A légzést a történelem kezdete óta a test, az elme és a szellem közötti kapcsolatnak tekintette gyakorlatilag minden nagyobb pszichospirituális rendszer, amely meg akarta érteni az emberi természetet. A különböző nyelvekben használt szavak jól tükrözik mindezt.
Az ősi indiai irodalomban a prána szó nemcsak a fizikai lélegzetet és a levegőt jelentette, hanem az élet szent lényegét is. A hagyományos kínai orvoslásban a csi szó egyaránt utal a kozmosz lényegére és az életenergiára, de egyúttal arra a levegőre is, amit a tüdőnkbe szívunk. A japán nyelvben ennek a ki a megfelelője. A ki rendkívül fontos szerepet játszik a japán spirituális gyakorlatokban és a harcművészetekben.
Az ókori Görögországban a pneuma szó egyaránt jelentett levegőt vagy lélegzetet és szellemet vagy az élet esszenciáját. A görögök számára a légzés szoros kapcsolatban állt a pszichével. A phren szót egyformán használták a rekeszizomra (diaphragma), a a légzésben szerepet játszó legnagyobb izomra és az elmére.
Az ősi héber hagyományban ugyanaz a szó – ruach – jelentette a lélegzetet és a teremtő szellemet; felfogásuk szerint a kettő ugyanaz. Latinul ugyanazt a szót használták a lélegzetre és a szellemre: ez a szó a spiritus volt. A szláv nyelvekben is ugyanaz a nyelvi gyöke a szellemnek és a lélegzetnek.
2. A légzéstechnikák ereje
Már évszázadok óta ismert dolog, hogy különböző légzéstechnikákkal befolyásolni lehet a tudatot.
A különböző ősi és nem nyugati kultúrákban nagyon széles skálán mozog a légzés tudatos felhasználása a drasztikus beavatkozásoktól a különböző spirituális hagyományok finom és körmönfont gyakorlatáig.
Az esszénusok által gyakorolt eredeti eredeti keresztelés során sokáig víz alá nyomták a beavatandót, amitől az illető erőteljes halál- és újjászületés-élményen esett át.
Az efféle nagyon kifinomult és jól kidolgozott módszereket megtaláljuk az ősi indiai légzéstudományban, a pránajámában.
Az erőteljes légzésen vagy a légzés visszatartásán alapuló konkrét technikák részét képezik. Ide tartoznak: a kundalini-jóga, a szidhha-jóga, a tibeti vadzsrajána buddhizmus, a szúfik gyakorlata, a burmai buddhista és a taoista meditációk.
A szótó zen buddhizmusnak (sikantaza) és bizonyos taoista és keresztény gyakorlatokban finomabb technikák jutnak szerephez. Ezek a légzéssel kapcsolatos különleges tudatosságot hangsúlyozzák a légzésritmus megváltoztatása helyett.
A légzés mélységét és ritmusát közvetett módon befolyásolják olyan rituális művészi előadások, mint a bali majomtánc vagy kecsak, az inuit eszkimó torokének és a kírtanok, badzsanok éneklése, s a szúfi kántálások.
A légzésritmus mindkét szélsőséges változata – a szapora légzés és a légzés hosszú visszatartása, illetőleg a kettő váltogatása – erőteljes tudatmódosító hatással jár.
3. Ha csak élettani funkcióként kezeljük
Az anyagnyelvű tudományban a légzés elvesztette szakrális jelentését, és megfosztották a lélekkel és a szellemmel való kapcsolatától. A nyugati orvoslás csupán az egyik fontos élettani funkciót látja benne. A különböző légzésmanővereket követő testi és lelki megnyilvánulásokat mind kórosnak bélyegzik.
A szapora légzésre adott testi-lelki reakció – az ún. hiperventillációs szindróma – kóros állapotnak számít, nem pedig hatalmas gyógyító erőt magában rejlő folyamatnak.
Amikor spontán módon jelenik meg a hiperventilláció, akkor általában nyugtatókkal, intravénás kalcium-inkekcióval vagy a száj elé szorított zacskóval szokták visszaállítani a légzésritmust.
4. A légzés gyógyító ereje
Az utóbbi néhány évtizedben a nyugati szakemberek felfedezték a légzésben rejlő gyógyító erőt és kidolgoztak olyan technikákat, amelyekkel ezt hasznosítani lehet. Arra a következtetésre jutottunk, hogy elegendő a szokásosnál gyorsabban és hatékonyabban lélegezni, miközben teljes mértékben a belső folyamatokra összpontosítunk.
A konkrét légzéstechnika hangsúlyozása helyett még ezen a területen is a holotróp munka általános stratégiáját követjük: megbízunk a test belső bölcsességében és a belülről érkező jelere figyelünk.
5. A légzésritmus
A holotróp légzésben arra biztatjuk az embereket, hogy kezdjék szaporább és valamivel mélyebb légzéssel, és próbálják meg a belégzést és a kilégzést egyetlen körkörös légzési folyamattá tenni. Ha már tart a folyamat, előbb-utóbb megtalálják a saját ritmusukat és légzésmódjukat.
Sokszor sikerült megerősítenünk, hogy Wilhelm Recih megfigyelését, amely szerint az ellenállások és elhárító mechanizmusok a korlátok közé szorított légzéshez társulnak.
A légzés automatikus működésünk, de akarattal is befolyásolható. A légzésritmus szándékos fokozása általában meggyengíti az elhárító mechanizmusokat, és a tudattalan (és tudatfeletti) anyagok elengedéséhez és felszínre bukkanásához vezet.
Pusztán elméleti lapon nehéz elhinni ennek a technikának az erejét és hatásosságát, ha valaki nem volt tanúja, vagy nem tapasztalta meg a saját bőrén.”
(Stanislav Grof: A jövő pszichológiája – A pszichológia jövője. Budapest, 2008.)
